The early-morning magic show across the river lasts but for a few moments. A waking dream. Through the sheer curtain the silhouette of the city turns into a cubist composition, the shimmering, uniform slabs interrupted by the Gothic Batman-hood of Riverside Church. A gray-blue Hudson fades into my balcony; the river seems to flow right under me.

Just as one turns a fine morsel of food in one's mouth, savoring every subtle, delectable flavor, so I keep looking, with eyes closed, at the imprint-a panorama of New York framed by my window.

The soundtrack is the periodic hum of the elevator, the even drone of air conditioners, and water gushing from the tap as though liberated, and then with a rattle sucked down the drain.

How different and yet similar was the picture I woke up to each morning not that long ago. From our home on Rose Hill, the city of Budapest, like a bashful girl reluctant to reveal her charms, uncovered itself slowly, suggestively -a bit of the Castle district and, rolling along underneath, the Danube. Up on the hill, in the early morning quiet, even a birdcall sounded like a piercing cry.

New York is not bashful, it hides nothing, it offers itself to you: Here I am. Want me? Buy me. Its openness is a little frightening.

The suitor's heart begins to race, it pounds with excitement and reverberates in his eardrums as the meeting nears. This is what I wanted, yet I find myself muttering: Slow down, we hardly know each other. I am from the Old World, I am not used to this much vehemence.

A grotesque image: I see myself as the newcomer, an immigrant knight trotting down Fifth Avenue on my trusty steed, a veteran of many European battlefields. "Won't it be better if you stay peacefully at home, and don't go off round the world looking for better bread than is made of wheat, without first reflecting that many go for wool and come back empty handed?" Cervantes's words from Don Quixote come back to me, but I don't let them sink in; a defensive impulse squelches my doubts.

I cannot say whether it was the challenge of it or perhaps a midlife crisis that made me cross the ocean with my family and, leaving behind a stable existence, plunge into the unknown, start life anew.

The familiar Mediterranean brown-red stucco is nowhere to be seen. And the East Central European knack for regulations is supplanted here by another principle: Everything not prohibited is allowed. The liberating dynamic of diversity predominates. But to the ear, and spirit, accustomed to rhymed verse, a regular beat, the hubbub is a bit much. It takes a while to pick up the wilder rhythm.

It's as if I had a kaleidoscopic view of the city. It's like a huge cell, seen through a microscope; it throbs, changes overnight, absorbing everything from all over only to beam it back, strained, digested, streamlined.

Its speed gets to me; a whirlwind, it picks me up, pulls me in, and spins me around on its slender, granite-hard body until I lose my head and fall for the city.

Révész Tamás: New York

El?szó

A hajnali varázslat a túlpartról csak percekig tart. Akárcsak egy ébrenlét álom. A függöny texturáján át a város sziluettje kubista képpé válik. Az aranyló hasábok egyformaságát csak a Riverside templom gótikus Batman sisakja töri meg. A Hudson folyó szürkéskékje belemosódva az erkélybe szinte alattam hömpölyög.

Ahogy egy finomabb falatot megforgatunk a szánkban és id?t hagyunk az összes ízérzékel? szervünknek, hogy kiélvezzük az ízek orgiáját, úgy nézem lehunyt szemem bels? vásznán tovább az ablakom által keretezett New York panorámáját.

Zenei háttérként koncertet biztosit a liftek hosszabb-rövidebb zugása, a légkondicionálok monoton zaja, a víz örömteli sikolya amint a csapból kiszabadulva szabadságát üdvözli, majd hörgése, ahogy a lefolyóba kényszerül.

Mennyire más és mégis hasonló a kép ahhoz, ami nemrég még a mindennapom volt. Rózsadombi házunk ablaka el?tt, a feny?fák szél lengette ágain át Budapest – mint szemérmes lány, aki csak épp hogy megmutatta bájait – fel-felvillantotta a város képét, a Várnegyedet és alant a Dunát. A hajnali csöndben a madarak éneke szinte üvöltésnek hangzott a hegyen.

New York nem szemérmes, nyílt kártyákkal játszik. Kitárja és kínálja magát: ez vagyok, kellek? Vegyél meg! Szinte megijeszt nyiltságával.

A hóditó szívverése felgyorsul, fülének dobhártyáján veri ritmusát a randevú izgalmának muzsikája. Erre vágytam, és most mégis azt suttogom magam elé, lassabban, ismerkedjünk még... Nem szoktam e nagy hevességhez a vén Európában.

Micsoda groteszk kép: szinte látom magam amint újonnan jött, bevándorló lovagként, európai csatamez?kr?l hozott lovamon ügetek lefelé a Fifth Avenuen.

“Nem lenne -e jobb, ha szép nyugton itthon ülne, mint hogy kaladokat hajhásszon a világban, s elfeledje, amit a példabeszéd tart: sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza.” - Cervantes szavai visszhangoznak a Don Quijote-ból, amelyek azonban el sem jutnak a tudatomig, önvédelmi reflex hasogatja el a kétségeket.

Ki tudja, kihívás -e, vagy “midlife crisis” késztetett arra, hogy átkeljem családommal az Óceánt, hátrahagyva a jól megalapozott egzisztenciát, hogy belevágjunk az ismeretlenbe és újrakezdjünk mindent.

A Mediterrán barnás-vörös vakolatot itt hiába keresném. A Közép-Kelet-Európai szabályozottságot a “mindent szabad, ami nem tilos” oldja, és a sokszin?ség, a különböz?ség felszabaditó dinamikája az uralkodó. Költemények rímjeihez szokott fül és lélek kezdetben harsánynak találja ezt a kakofóniát. Kis id? kell ahhoz, hogy ritmusát az ember fölvegye.

Mintha egy kaleidoszkópon keresztül nézném a várost; akár egy hatalmas sejt, lüktet és szinte naponta változik, magába szívva mindent a világból, hogy aztán megrágva, megsz?rve és megtisztítva kisugározza azt a világnak.

Lendülete magával ragad és mint forgószél emel es ránt magához, hogy addig pörgessen karcsú gránitkeménység? testén, amig el nem szédit és magáévá nem tesz.